paradoxalterego

A függöny legördül, a darab véget ért

Nem tudhatom, hogy neked mit jelent egy nyári alkonyon
nézni a napot, s gondolni a szerelemre, ami melletted visít.
Nekem a pad a világot, s az ember rajta egy másik világot,
az alkony, a keserűségbe csomagolt, elrejtett boldogságot.
Amiért ezen elkorcsosult földön az élet értelmet nyer ott.

Egy vers, mely könyvben van mára, már csak a szívemnek
a gyásza? Nem. A fa mely lilafénnyel karöltve vág a világnak,
tudja, hogy Ő nem csak az öntözést várja, hisz lelke, - igaz,
hogy mára csak egy eufórikusnak tűnő haszontalan álma.
Az életét áldozná, hogy szívén végül egy véres seb legyen.

Egy cetli, csupán a falra tűzve, mely kézzel és érzéssel van
vésve. A cetlin egy vers, egy képzelt valóságról, hol a fák
közül, egynek lilafénye, egy szívet tart ölében, melynek
árnyékot a hold ad, s egy csillag csak ráragyog az erdőben.
A csillagnak neve Szíriusz, mely álmainknak csak az álma.

Eltelt egy év, és súgott valamit, a nyári alkony elmúlt már.
A pad elkorhadt, a vers feledésbemerült, a cetli elégett.
Ballagtam éppen az erdő felé, lilafény mászkált fejemben.
De már későn, az ősz elért e tájra, s a lilafényű fa talán
meghalt örökre, de ha mégse, tavasszal csak feléled örökre.