paradoxalterego

Idő

Elengedem magam,
lefekszem az ágyra.
Becsukom a szemem,
s megyek egy másik tájra.

Kizárom a külvilágot,
nem gondolok másra.
Csak a tavaszra, s
lilafényű fákra.

A fák mellett egy kertre,
s benne ezernyi emberre.
Kiknek szavuk halk, s gyenge.
De mindegyiknek keze keresztbe.

Nem törődök velük,
élvezem az álmom.
Talán ők is tudják,
mit jelent az álom.

Felébredek. Fel ülök az ágyon.
Nem kergetem tovább az álmom.
Inkább megpróbálok élni,
s a fáim lilákra kicserélni.