paradoxalterego

A virgács

Ma szabadulok a börtönből. Hogy elrepült ez a tíz év. Mondjuk, csak így visszagondolva tűnik rövid időnek. Nem gondoltam volna, hogy kibírom. Mondjuk a tettemen nem változtatnak az évek. Amit megtettem, azt megtettem, akárhogyan nem is szerettem volna. Örök seb marad bennem. Jó Anyám egyszer sem volt bent nálam, vajon mi lehet vele? Nem hibáztatom, hogy nem jött be hozzám, de azért jól esett volna. Talán megbocsájt, vagy látni sem akar, ahogyan eddig. A szocializmus is megbukott, 1988-ban jöttem be, azóta kíváncsi vagyok a világban milyen változás ment végbe. Néhány rab azt mondja lenyűgöző a Nyugat, és hogy már a mi országunk is más,szabad. Mondjuk ők sem láttak többet belőle, mint én, de ő velük legalább közlik a rokonaik. – ahogyan ült az ember a cellájában, lehetett rajta látni, hogy fél a változástól. Kopasz fején fel-felcsillant a verejték, kezeit tördelte, lába remegett, igaz nem mindig. A kívülállók egyik fele ilyenkor feltenné azt a kérdést, hogy mi jutatta ide ezt az embert? A másik fele, csak megvonná a vállát, és azt gondolná, hogy olyan, mint a többi gyilkos. A tényeket nézve gyilkos is. De vajon kit gyilkolt meg, s miért?
A falu idilli képe sok mindent felidéz mindenkiben. A csendet, a friss levegőt, a szép utcákat, az állatokat, a nagy udvarokat a házak mellett, a szép virágokat, de legfőképp a közvetlenséget a falusi emberek között. A szocializmus igaz formálta az országot, de a falusi embernek a hétköznapjain ez nem sok mindent változtatott.
A rabot Zoltánnak hívták. Nagy Zoltánnak. A neve is olyan jelentéktelen volt e korban, mint amit eltervezett még gyerek fejjel az életében. A sors nem éppen nem éppen könnyű élettel ajándékozta meg. Édesanyja szülés közben meghalt, s apja a tragédia miatt felakasztotta magát az istállóban. Az újszülött Zoltánnak nem voltak rokonai, s így állami gondozásba került. Három esztendőt töltött ott, a szülői melegséget nem is észlelhette az árvaházban. Három év után örökbe fogadta egy gazdag parasztcsalád, s így attól fogva ott lakott. De a család nem úgy bánt vele, mint ha a gyermekük lenne. A munkaerőt látták benne, nem másért fogadták örökbe. A családban volt még egy gyerek, Piroska, ő a gyermekük volt. Ő volt a mindenük, míg Zoltán dolgozott gyermekfejjel, addig ő azt csinált amit akart. De a fiú bírta a munkát, s igaz nem sokszor illették jó szavakkal, viszont ha jót mondtak róla, a fiú szívét melegség öntötte el. Minden Miklós napkor várta a kis Zoltán, hátha egyszer ő is kap valamit a Mikulástól. Soha sem kapott. A bakancsa mindig tiszta volt, de hiába még egy virgácsot sem adtak neki mostohaszülei. Így volt ez minden évben. De a reményt mindig látta a kicsiny gyermek. Minden évben ment hozzájuk a Mikulás, amikor Piroska egyedül volt otthon a Mikulás bement s rakott neki ajándékot a csizmájába. Az övébe a tízedik karácsonyán sem rakott semmit, eltervezte, hogy jövőre megleckézteti a Mikulást. Ahogyan telt a tavasz, a nyár, s az ősz, ez járt Zoltán fejében. Annyira elvakította a csalódások sora, hogy másra gondolni sem tudott, azt hitte, hogy a Mikulás az oka mindennek. Eljött megint a bakancs tisztítás ideje. Tudta, hogy a Mikulás csak akkor jön, amikor nem lesz otthon csak ő, meg mostohatestvére. Tudta, hogy most megtanulja a Mikulás, hogy ki is ő. Ugyanúgy alakult minden, mint az előző években. Vacsora után a szülök elmentek a templomba, s ők ketten maradtak otthon. Tudta, hogy nem várhatja még sem bent, így hát elbújt az istállóban, a ház mellett. Majd meglepi, nem fog számítani rá. Nem gondolta, hogy amit cselekszik annak mi lesz a következménye. Nem tanították őt semmire, csak arra, hogy hogyan fogja a kapát. Leskelődött ki az ajtón, sötét volt már, de a lámpa fénye jól bevilágította az udvart. Valaki belépett a kapun, piros ruhában, puttonnyal a hátán. A Mikulás volt az, s közelített az istálló és a ház felé. Amikor elhaladt az istálló előtt, a gyermek megfogva a vasvillát, átszúrta a hátát, nem egyszer. A piros ruhás földre rogyott, de a gyermek nem hagyta abba, újra és újra beleszúrta a villát. Addig csinálta míg végül a piros ruhás száját egy szó sem hagyta el. Nézte a földön a halott embert, s mintha felszabadult volna tette miatt. Azt hitte, hogy ezek után ő is fog ajándékot kapni, nem fog több rossz dolgot adni neki az élet. Nézte, s nézte, de egy valami furcsát felfedezett az emberen. A jobb kezén nem volt meg neki a gyűrűs ujja, pont mint a nevelőapjának. Nem tudta, hogy mit gondoljon, közelebb hajolt, hogy megnézze a fejét közelebbről, s észrevette hogy a szakáll nem igazi. Rögtön letépte a halott fejéről, s ekkor fedezte fel, hogy a nevelőapja fekszik ott. Először nem értette a szegény gyermek, hogy miért nem a Mikulás van ott. Összezavarodtak fejében a gondolatok, rájött, hogy mit tett. Pulzusa felerősödött, de ekkor térdre rogyott a hulla mellett, s könnybe lábadt a szeme, s hangok hagyták el az ajkát, amelyek nevelőapjának szóltak. – Bocsásson meg, jó apám! - Egy tízéves kisgyermeknek nehéz felfogni tetteit. De a sok nyomorúság , amit az élet adott a kis Zoltánnak rögtön arra késztette gondolkozni, hogy a tetteiért meg kell bűnhődnie. Visszament az istállóba, se látott egy kötelet hurokkal az egyik sarokban. Tudta hogy mit fog tenni, ez a kisgyermek, akárhogyan tízéves volt, tudta. Felállt egy hordóba ami a helyiség közepén volt, átdobta a kis kezével a kötelet a gerendán, megkötötte és a fejére húzta a hurkot. Szemei tele voltak könnyel, sóhajtott egy nagyot, és annyit mondott „ Nem akartam, jó apám, kérem bocsásson meg! ” , s ekkor ellökte magát a hordótól, s lógott az istállóban.
Nagy Zolika nem halt meg, a tízéves kisgyermekre rátaláltak a csendőrök az istállóban a padlón fekve, mert a mostohája amikor ment haza, látta, hogy ott fekszik valaki, az istálló előtt, s piros alatta a talaj. Ekkor rögtön hívta a csendőröket. Akik elmondták, hogy gyilkosság történt. Amikor az asszony megtudta, hogy az ő férjét ölték meg, alig lehetett lefogni, a nagy elkeseredésben. Az asszony amikor megtudta, hogy az ő mostoha fia tette, átakarta szúrni a vasvillával a félholt testet, de a szervek megakadályozták ezt. A fiút korházba szállították, s már mindenki a halálát várta, amikor az orvos megállapította, hogy a fiúnak súlyosan sérült a gerincre, talán bele is hal, de ha nem hal bele több év míg rendbe jön. Végül életben maradt, állapota fokozatosan javult, igaz több évbe telt. A dolog amit tett, sosem beszélt róla senkinek, nem akart emlékezni rá. Remélte, hogy csak álmodta. Amikor teljesen rendbe jött, nyolc év után. Akkor bíróság elé állították, s elítélték emberölés vádjával. Tíz év fegyházbüntetést kapott magánzárkában.
Ez a mára huszonnyolc éves ember ül a zárkában, s várja, hogy megpróbálja leküzdeni saját magát. S próbál megbocsájtani magának, igaz ezt nem érte el, de lehet, hogy nem is fogja. És hogy kezdhessen egy új életet, vagy ott folytathassa, ahol az előzőt ott hagyta. Megbánta tettét, de feldolgozni sosem fogja. Talán még láthatja „jó anyját” is, s testvérét Piroskát, vagyis reméli. Annyi gondolat van a fejben, hogy végül már félelem kapta el. S ekkor nyílt a zárkaajtó,s az őr állt az ajtóban, és csak ennyit mondott: - Eljött a maga ideje, most távozhat!
Az ember életét a tettei határozzák meg, akárhogyan jók vagy rosszak. Egy tett bármit eldönthet, legyen az jó vagy rossz. Mindenki egyenlő eséllyel indul ( elvileg), de amint kibújik az anyaméhből, már másképpen alakul az élete, mint szeretné. Van aki az élettől csupa jót kap, s van akinek a nyomorúság lesz az állandó társa. Igaz tettei alól nem ment fel senkit semmi. Főleg a gyilkosság. De mégis, Nagy Zoltán nem tudta, hogy mit cselekszik, nem tudott az életről semmit. Nem akart ártani senkinek sem. Ő csak egy virgácsot szeretett volna.