paradoxalterego

Zord lét

Romlásnak induló világ, hozzám szólasz,
nem hagysz nyugodni, kísértesz engem.
Nem figyelek rád, gátat szabva neked is.
Nem nyugszol el, csapásaid ereje megnő,
szeretteim tűzben égnek, egyedül leszek.
S a végén, amikor már semmim sincs, még
akkor is velem foglalkozol, bántasz engem.
Megtörök előtted, térden vagyok, már nem
félek, nincs semmim, megteszek bármit már.
Sújtó karod fejemhez közelit, a halált akarod
nekem, de én már csak kacagok, és sírok is.
Elkapom kezed és elűzlek magamtól, küzdök.
Szabad vagyok már, legyőztelek, elküldtelek.
Sikerrel járok, de tébolyult elmém nem hagy
nyugodni, családom akarom, kiket elvettél.
Reszket szívem, s én vacogok, nem tudom
mit teszek. De végül emelem a kezem, és
mosollyal búcsúzok romlott létedtől akkor.
Megyek a lilafákhoz, ők már várnak engem,
egész eddig vártak. Már nem birtokolsz.