paradoxalterego

Elvakult érzelem

Gyönyörű fényed a csillagokat hozzák elém,
szépséges arcod a fellegekbe emel engem.
Lábaid kecses mozgása, a járdának a kövére
lépve, elengedhetetlenül megbabonáz már.
Rossz szokásaid, nem mondanak semmit
nekem, vagy csak a gyönyörűség elvakít itt.
Amikor beszélünk, szádat lila csóvába tekert
betűk hagyják el, melyeket, igaz nem látok
rendesen, de jelenük tény, mert te mondod.
Ez már beteges, tudom, mindent feláldozok
érted, hogy lássalak bárhol, bármikor, téged.
Nem tudhatom meddig lesz ez így, félek én,
tőled, hogy szívem összetöröd, s fekáliára
dobod, ahonnan már csak a humuszba múlok.
Elhagysz majd, és soha többé nem akarsz ám
látni, fájni fog nekem, ez nagyon, akkor már
tudni fogom, hogy testem porcikái, mint egy
baba, mozognak, de nem éreznek. S arcomra
egy könnycsepp lesz festve, s kezem bilincsbe,
koszos kezem mosnám, de nem tehetem én,
megbűnhődök azért, mert túlságosan is, csak
téged szerettelek, mint felkelő hold az eget,
amikor az csillagokat rak hajába, s egyszerűen
jó éjt int a napnak, aki csak elbújik mögötte.