paradoxalterego

A tökéletlen ősz

Nyári délután, a verandán ülök, pipázgatok, borozgatok.
Nézem a lágyszellővel ölelt búcsúzó nyarat, s az érkezőt.
Szemlélem a fákat, s azokon a pillangókat, kik meghalnak.
A friss gyep illata, s az érkező esőé, feledésbe húz engem.
A kövön melyre lábam tapad, a nyári éjszakák kosza fáj.
A szék melyen ülök, már nyikorog rég, de mégiscsak szép.

Elmúlt a nyár, s bennem minden gyönyörű tette még él.
S élni is fog, hisz gyermek vagyok rég, s leszek is az még.
Azok az éjszakák, azok az esték, azok a tökéletes tettek,
mosolyt csalogatnak számra éjszakánként magányomba.
Vagy ha nem is mosolyt, de könnycseppeket, melyekre
egy idő után örömmel fogok gondolni, tán reménykedve.

Elért az ősz ide, s én már most a tavaszt várom; egyedül.
Éjszakánként elmerengve, csak a gyönyörű nyár mászkál
az én fejemben, amire örökké emlékeznem is kellene.
A szél erősebb, a nap kevesebbet süt, a fák fényüket is
vesztve, készülnek a télre; a szerelem elmúlik mindörökre.
Én már felkészültem a hidegre, hisz fűt szívemnek melege.