paradoxalterego

nincs cím

Most gondolom, azt várod, hogy írjak magamról, hogy milyen volt az én szánalmasnak nevezhető gyerekkorom, mit dolgoznak a szüleim, mit szeretek csinálni, szóval mindenféle marhaságot, amire úgysem vagy kíváncsi, ha az is vagy, amire elolvasod, amit írtam, már nem is fogsz rá emlékezni, ha mégis, akkor meg le fogod szarni. Előállhatnék azzal, hogy csodagyerek voltam már két évesen, vagy, hogy még nyolc évesen nem tudtam olvasni, de minek? Eisten sem tudott olvasni sokáig, a másik, aki csodabogár fiatalon az úgyis meghülyül, mire felnő, ez az én véleményem, ami lehet kicsit elcsépelt, de az enyém. Egy valamit akarok neked elmesélni. Csupán egyetlen napomat, s annak az előzményeit és a következményeit. De ne aggódj, rövid leszek, nem fogom okádni a szavakat, csak azt mondom el, ami rád tartozik, vagy ami kapcsolódik ahhoz, hogy megértsd, mit is akarok elmondani ezzel az egésszel. Tudom, most arra gondolsz, hogy valami világmegváltó dolgot írok le, vagy azt, hogy én is meghülyültem, mint Holden Caulfield, de el kell, hogy keserítselek, nem lesz ennyire érdekes.
2008. szeptember 5-ét írunk. Fél nyolc körül lehet az idő, éppen megyek be az iskolába a reggeli cigim után, amit, ha tudni akarod, mindig a parkolóban szívtam el, mert basztam rá, hogy mit szólnak a tanárok. De ezen a napon kicsit hátrébb mentem, ahova nem láthatott be senki, és egyedül, megkoronázva az első hét utolsó napját elszívtam kényelmesen egy szál cigarettát. Volt néhány dolog, ami bántott, ilyenkor szeretem a magányt. Ja, el is felejtettem mondani, péntek volt, de úgyis tudod milyen az első héten a péntek. Na, jó, nem biztos, hogy tudod, mert régen jártál iskolába, vagy, mert annyira buta vagy, hogy nem tudsz olvasni és más olvassa neked, vagy, mert elütött egy vonat és elfejtettél mindent. Mindegy, az a lényeg akkor most megpróbálom elmagyarázni. Na, a péntek olyan az első tanítási héten, mint hogy egy elítélt a siralomházban kap egy tiszta zoknit, érted, van miért reménykednie, hogy talán holnap végzik ki. Röviden ennyi, ilyesmi a péntek. Na, szóval, ahogyan mentem be mindenkin látszott kemény négy nap után, hogy már a harmadik lába ki van az egésszel. Nekem nem volt ki, csak egy-két furcsa érzés kerülgetett. Mert ugye, én nem voltam jó tanuló kilencedikben, és tízedikben, ha tudni akarod, tízedik félévkor buktam kémiából és angolból. Igen, most gondolom, azon gondolkodsz, hogy hányadikas vagyok, várj, segítek, tizenegyedikes. Aztán most így neki álltam tanulni, mondjuk szerintem azért, mert most gépem sincs, belecsapott a villám, aztán anyámék nem nagyon akarnak újat venni, mert, ha tudni akarod elég sokat játszottam. Na, aztán így elég sok időm volt, a könyvek majdnem, hogy kinyíltak maguktól. Aztán, ennél fogva pénteken úgy mentem iskolába, hogy tanultam, gondoltam, miért is ne. Nem voltak nehéz óráim amúgy, ha tudni akarod, nem is értettem, hogy minek is gubbasztottam az íróasztal előtt. De, amikor a tanár azt mondta történelem órán, hogy felelünk, akkor gondoltam, töriből úgysem volt még jobb jegyem ebben a szar suliban hármasnál, így hát arra jutottam, hogy jelentkezem önként felelni. El is felejtettem mondani ez egy gimnázium, elvileg elit iskola, de tele van a sok gennyes, seggnyaló kis különc stréberekkel, ezért nem is szerettem annyira. Na, ugye kimentem felelni, körülbelül öt perc alatt elmondtam az anyagot. A tanáron lehetett látni, hogy baszik az alkotmányra, és a lányok formás melleit figyeli, ahogyan azokra ráfeszül a felső. Azért a biztonság kedvéért még kérdezett egy-két dolgot a felelet végén, amiket persze elmondtam már közben. Én válaszoltam, akkor azt mondta, hogy látja, hogy tanultam, ügyes vagyok, tudod a sok nyálas szarság, amit ilyenkor mondanak, hogy tudta ő, hogy okos vagyok, stb., úgyis érted, mást nem filmen már láttad. Aztán, így ugye megkaptam első ötösöm történelemből a kétéves pályafutásom során. Örültem, mint majom a farkának, ha tudni akarod, ugye reméltem, hogy otthon én leszek a király, mert már az első héten kaptam egy jó jegyet, elnézést, nem is jót, hanem a legjobbat. Az járt az eszemben, hogy hazamegyek, és úgy fogok beszélni, mint Don Vito Corleone, a mimikám, a testtartásom, s a hangszínem is olyan lesz, mint az övé. Még valami komolyzenét képzeltem a háttérben, és ahogy a nagyszüleimtől a testvéremig át mindenki megpuszilja a kezem, mint a Donnak, s én csak bólogatok és ülök az ódivatú bőr karosszékemben, s közben én vagyok a család feje. Már elég jól beleéltem magam az elkövetkezendő három órában, ha tudni akarod, már annyira, hogy meg nem tudom mondani, hogy abban a három órában mit csináltunk. Aztán elkövetkezett a híres informatika óra, amit úgy utáltam, hogy azt el nem tudom mondani neked. Az óra abból állt, hogy a tanult ember, kint állt a tábla előtt, és magyarázott, hogy nem nevezném tanárnak, az biztos. De az is biztos ennek a léleknek a szíve a helyén volt, ha nem tanulásról volt szó. Ha meg tanulásról? Akkor úgy bebaszta neked az egyest, hogy a napló majdnem szétszakadt. Az óráján akkor csinálhattuk azt, amit mi akartunk, ha karácsony volt, vagy ő beteg volt, és helyettesítették. Na, ez volt ő így röviden jellemezve. Hát azon a napon, ötödikén, mondhatnám, hogy a szentlélek leszállt az infóterembe és megajándékozott minket egy csodálatos csinálj-amit-akarsz órával. Így rögtön mindenki rátapadt a monitorra, mert, ha tudni akarod, ez az a nemzedék, aki ténylegesen csak akkor megy el vécére, ha kiírja valami közösségi oldalon. Hát, hogy sodródjak az árral alapon, én is megnéztem mindenem, aztán már kezdtem unatkozni, így beléptem msn-re. Ha tudni akarod, én csak otthon szoktam ezt a programot használni, de, mivel nem volt most otthon gépem, a tesóm meg nem a meleg szívéről volt híres, így feladtam elveim, s bejelentkeztem. Hát, eleinte nem volt semmi különös, ha tudni akarod, nem írt senki, és én sem írtam senkire. Akivel beszélgettem volna, az mind infón volt, vagy már otthon. De egyszer csak rám írt az egyik barátom, aki azon az éven érettségizett, és mivel az egyetemek később kezdődnek otthon volt, vagy valami ilyesmi, az a lényeg, hogy otthon volt. De csak egy szót írt nekem, egy szót, aminek akkora jelentése van, hogy azt nem lehet szavakba foglalni, először nem értettem. Aztán leesett. Rögtön kikéredzkedtem vécére, vagyis csak azt mondtam, tulajdonképpen kimentem az iskolaudvarra és elszívtam egy cigit, sírás és remegés közepette. Egyszer csak csörgött a telefonom, amire basztam rá, ha tudni akarod, de végül felvettem. Anyám volt. Mondta, hogy kérjem el magam utolsó óráról, majd ő igazolja, néhány perc és ott van értem, menjek a parkolóba a cuccommal. Bementem a terembe a kisírt szemeim a padlónak szegeztem, hogy senki se lássa, s kihívtam a tanárt, hogy beszélni akarok vele. Elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy hazamennék, ha lehet, mert így nem tudok iskolában maradni. Mondta, hogy természetesen, majd ő szól az ofőmnek, hogy miért nem vagyok utolsó órán. Ha tudni akarod, baszott ám szólni, de nem is érdekelt annyira, hogy lesz egy igazolatlan órám. Amikor mentem ki az iskolából mindenkiben az ellenséget láttam. Hogy miért? Nem tudom, talán azért, mert szomorú, elkeseredett voltam. Végre mikor kiértem a barátom, aki rám írt, ott várt, ha tudni akarod fiú volt. Én rögtön a nyakába borultam, és bőgni kezdtem, mint a kunsági szamár, szó szerint. Odakísért a parkolóba, s megvárta velem anyámat. Én csak a vállára voltam végig borulva, és sírtam, most gondolom, azt kérdeznéd, hogy nem gondoltam-e, hogy aki meglát, az nem gondol-e homokosnak. Segítek, annyira nem érdekelt, hogy elmondani nem tudom. Végül megérkezett anyám a parkolóba, ha tudni akarod, fekete kocsink volt akkoriban. Visszagondolva szerintem nem is köszöntem el a barátomtól, csak beültem. De amikor beültem, furcsa dolog fogott el, így az idegösszeomlás szélén hiányoltam valamit, a jó kis zenét, ha tudni akarod, mindig szólt a kocsinkban. De az volt a legkevesebb, anyámmal egymásra néztünk, aki feketében volt, s rögtön egymás nyakába borultunk.
Gondolom, most már majd megeszed a kalapod, hogy mi is történhetett, mert te is szereted a pletykákat, azt sejtem, és szereted nézni vagy olvasni más kínját, baját. Most elmondom neked ez egy undorító szokás, szokj le róla, de, ha nem akarsz, akkor te is a gennyes alakok közé fogsz tartozni. Ha tudni akarod, erről nem szívesen beszélek a mai napig, de gondolom, úgyis leszarod, én sem tenném másképpen. Azon a délelőtt meghalt a nagypapám. Aki rákos volt, több mint egy éve. De küzdött ellene, de nagyon. De tudod te is, hogy milyen a rák, lassan eszi meg az embert, aki elveszíti végül a méltóságát, és már csak a halált várja. Eddig nem mondtam el neked, de előtte való éjjel, csütörtökön a papa rosszul lett, és mentőt kellett hozzá hívni, akik kijöttek és bevitték a kórházba. Én fent voltam, nem tudtam aludni, de nem volt bennem annyi, hogy lemenjek, megnézzem, mi történik vele. Tudom, most arra gondolsz, hogy mekkora egy genny vagyok. Ne aggódj, tudom. A mai napig nem tudom feldolgozni ezt, hogy akkor utoljára láthattam volna az én szeretett nagyszülőm. Anya és Apa azt mondta, hogy minden rendben lesz vele, biztosan csak azért, mert meg akartam látogatni iskola után. És ők gondolom sejtették, hogy mi lesz vele. A mama ott volt mellette, amikor eltávozott, azóta sem beszélt róla, hogy hogyan történt, és hogy mit beszéltek az utolsó órákban. De egyet tudok, én nem voltam ott.
Hétfőn feltűztem egy fekete szalagot az iskolatáskámra, amit több mint egy évig tartottam rajta, és végül csak azért vettem le, mert rájöttem, hogy a néma gyász a legerősebb, az a fontos, amit belül érzek, nem az, amit kimutatok a sok rohadéknak. Nem omlottam össze szerencsére, még máig is gondolok a papára, sokat. Ha tudni akarod, azóta jó tanuló vagyok, s másképpen látom az élet értelmét, vagy micsodát. Amúgy én is ugyanolyan léhűtő vagy, mint a többi tinédzser. De egyet megjegyeztem, amíg élek nem fogom elfelejteni, az pedig nem más, mint a család, és a szeretet.
Na, ugye, hogy nem is emlékszel már a nevemre, mondjuk el sem mondtam. De amúgy sem emlékeznél. Meg, látod, nem is kellett annyit beszélni magamról, amúgy, ha tudni akarod, édesanyám kisfiamnak szólít. De azt hiszem, hogy azt el kell, hogy mondjam, mit is írt nekem a barátom, anno, 2008-ban. Arra az egy szóra vagy kíváncsi, ami megváltoztatja bárkinek a kedvét. Ha tudni akarod, azt a szót nem tudtam előtte, hogy hogyan kell írni, nem is nagyon mondtam ki soha, mert szerencsére nem volt rá szükségem, de ahogyan öregszem, egyre többet lesz, sajnos. Az a szó azon a kora őszi délelőtt nem más volt, mint: „Részvétem”.