paradoxalterego

A Pillangó halála

Bárhová mentem, egyet tudtam,
Téged akarlak,
mindenestől, csakis Téged.
Álmomban ott voltál mindig,
s a valóság, maga volt a kin.
Lilát kerestem mindenhol,
mindezt kimondatlanul,
s a csalódás a zsebemben lapult,
amelybe mindenki belenyúlt.
Láttam kastélyt, zongorát, s képeket,
s mindben valamit, amely
rád emlékeztetett.

Mára egy kopár sziklát látok,
s rajta egy fát, kéket,
amelyet egy ideig furcsa fény világított meg,
de mára az is a tengerre megy.
Nem messze a sziklától, egy lakatlan szigetet,
rajta egy lilafát, s egy gyönyörű zongorát,
s közöttük egy pillangótanyát, hiába.
Dagály közeleg, s a szirtről minden egyforma lesz.
Minden meghal a szigeten.
Apály után egy fiú úszik oda, s a fát könnyel itatja.
Így csinálja ezt hatvan évig, de utoljára a csököt,
amely a fából maradt, lilára festi, s elúszik,
felgyújtja a fát, a kéket, s őt ott, senki se látta többet.

Bárhova megyek, egyet tudok,
elfelejteni Téged,
nem mindenestől, de Téged.
Múltamban ott leszel mindig,
mint az, ki nem lehetett soha enyém.
Fogok egy ecsetet, s olykor előrántom,
ha akarok még lilát látni e világon.
Bármit mondtam, mind igaz volt,
vagy kevesebb, mit éreztem olykor.
Én, csak az kívánom Neked,
hogy szíved lelje meg azt,
aki örökre Tied lehet.