Koszos, büdös, rossz-kinézetű emberek. Igen, ez akár lehetne egy pályaudvar. Az is. Ez a Keleti-pályaudvar rövid jellemzése. Mondjuk a galambokat, a sakkozókat és a jól megpakolt turistákat kihagytam, velük együtt, a cigit és pénzkéregetőket, vasúti dolgozókat, meg ilyesmiket.

Ahogyan verekedtem át magam az embereken, hogy eljussak a kilencedik vágányra, megálltam egy ilyen büfészerű dolognál. Tudod, ahol kapsz pizza szeletet, kólát és még képeslapot is, hogy véletlenül se maradjon nálad pénz, amikor felszállsz a vonatra.

Odaléptem a pult elé, ahol nem láttam senkit sem bent, így vártam. Hirtelen, majd nem hogy elém ugrott az eladó.

- Segíthetek? – kérdezte, vigyorogva. A szemöldökét felhúzta, szemeivel kissé hunyorított. A homloka csillogott, ami lehet zsíros volt, vagy csak a meleg csapódott ki rá. Erőltette a mosolyt, gondolom fáradt volt. A hangja viszont olyan dallamos volt, mint a madárcsicsergés egy nyári reggelen, ami speciel engem kikészít, de te lehet, hogy szereted.

- Igen. Egy ásványvizet szeretnék, meg azt a sonkás szendvicset. – mondtam, s közben kikészítettem a pénztárcám a táskámból. Mert, ha tudni akarod, sok a zsebtolvaj, a múltkor is megfújták a hátsó zsebemből a pénzt, ezért inkább a táskámban tartom, vagy az első zsebemben.

- Hétszáznyolcvan forint lesz. Vagy szeretnél még valamit?

Nem is nagyon hagyott gondolkodási időt a kérdése után, ütötte be a pénztárgépbe a dolgok árát. Mondjuk, már gratulálni akartam neki, hogy ez művészet, amit csinál. Tudod miért? Mert akkora műkörmei voltak, hogy ahhoz már fegyvertartási engedély kellene.

Miután letépte a blokkot, odaadta. Már a pénzt is előkészítettem a produkció alatt. Szóval, egyik kezemben egy ezres, míg a másikban a pénztárca volt. Nagy zavaromban odanyújtottam a pénztárcám neki. Ebben a pillanatban tekintetünk találkozott. A szemei akkorák voltak a nagy csodálkozásában, mint egy nagy üveggolyó. A szája tátva maradt. Szemöldökét felhúzta. Igaz ezek csak egy szempillantásig tartottak, aztán szó szerint pofán röhögött.

Rögtön vörösödni kezdtem, szemeim a földre sütöttem, a számat kezdtem harapdálni, amit mosollyal próbáltam megtörni.

Odaadtam az ezrest. Úgy nyúlt érte, mint a cigarettáért, ezért azt vontam le abból, hogy dohányzik.

- Nyolcszázból, légy szíves. – mormogtam, amíg a zongorájával, elnézést a pénztárgépével babrált.

- Köszönöm! – mondta. A száját felfelé kanyarította, arcizmai a szája körül megfeszültek, szemeivel kicsit hunyorított.

Odaadta a visszajárót, s én elmentem.

régi, most találtam.

Gondolom, először azt szeretnéd tudni, hogy mi a nevem, hol lakom, mit szeretek csinálni, milyen cipőket hordok szívesen, sportolok-e valamit, figyelek-e a koleszterin szintemre, vagy ehhez hasonló dolgokat. De őszintén leszarom az effajta témákat, mert engem sem érdekelne, hogy te miket csinálsz, vagy hasonló. A nevem, Ostermayer Márton, most vagyok tizenkilenc éves, egyetemre járok. Anyám szociálismunkás, nem keres a legtöbbet, de hát dolgozni kell. Apám meghalt, amikor hét éves voltam, akkoriban eléggé el voltam kenődve, amit nem is csodálok, még most is van úgy, hogy rémálmaim vannak vele kapcsolatban. Így van egy nevelőapám, aki ügyvéd, az egyik legjobb, azt mondják róla. Na, ő aztán kapja a dohányt rendesen. Van két testvérem, Csongor és Tünde. Beszarás, hogy anyámék ilyen neveket adtak nekik, eléggé szopás lehet nekik, persze a mese miatt, de őszintén én leszarom. Csongor színész, valami társulatban játszik, elvileg most fognak feltörni, mint a büdös víz, de hiszem, ha látom alapon, nem nagyon dicsekszem vele. Tünde orvosnak tanul, magyarán stréber volt a gimiben, mondjuk mégis csak emberéletekkel fog játszani, ezért eléggé sokat kell neki tudnia. És, hogy én mi szeretnék lenni? Hát most már végképpen fingom sincs, ez az év után meg főleg. Elvileg újságíró szerettem volna lenni, de rájöttem, hogy az szar. Annyira túltelített a szakma, hogy egy újoncnak nehéz bármit is csinálni. Amúgy most már elmondom neked, hogy szeretek focizni, meg beülni, kávézni mindenféle puccos helyre, tudod, ahova a gazdag faszik hordják a kis kurváikat, hogy szívjanak magukba valamiféle kultúrát. Persze van csomó dolog még, amit szeretek, de amint elmesélem neked a múlt évet, úgyis rá fogsz jönni, hogy mi az, amit szeretek, és mi az, amit úgy utálok, mint a szart, mákkal.

Azzal a nappal kezdem, amikor költöztem fel Pestre, az új iskola miatt, mert ugye leérettségiztem, és mentem egyetemre. Mivel nevelőfater ügyvéd, így a kolesz ki volt lőve, ezért albérletbe mentem, egyedül, ha azt mondta, hogy fizeti, akkor fizesse. Ocsmány környéken volt az albi, így egyedül meg még szarabb volt. Nem vagyok rasszista, de ez a környék tele volt cigányokkal, és nem azokkal, akiknek van érettségijük, szóval eleinte mindennap, amíg kiértem a metróig kérték tőlem a pénzt, cigit, vagy csak éppen az időt kérdezték. De, egy idő után beletanul az ember, hogy mit kell nekik mondani, vagy mit sem. Az én meglátásom szerint, vagy le kell alacsonyodni a szintjükre, és úgy beszélni, mint ők, vagy mint egy neonáci, úgy viselkedni, szerintem csak ez a két út van, de mindegy. Na, szóval, így tengettem-lengettem a napjaimat, olykor bebasztam, mint a csacsi, máskor csak feküdtem az ágyban, és cigiztem. Ja, cigizem, azt elfelejtettem mondani. Nem sokat, de a hozzáértők azt mondják, hogy a rákhoz éppen elegendő mennyiséget.

Egy idő után, körülbelül egy hónap múlva kezdett unalmassá válni, hogy a viszonylag nagy lakásom tök üres. Ezért elterveztem, hogy keresek valami lakótársat, aztán a pénz, amit ad, azt zsebre vágom, így lesz valami plusz betevőféle. Nem is kellett sokan keresgélnem, találtam egy srácot, hogy hol, azt már ne kérdezd, talán az iskolában. Ilyen átlagos volt, övé lett a kisebbek szoba, mégiscsak én voltam a házigazda. Az első két hónap árát előre elkértem tőle, azért mégis, kellett valamiből élnem, vagy spórolnom. Igen, spórolni, akartam venni mindig is egy armani exchange öltönyt, de, hogy miért, azt én sem tudtam soha. Nem voltam az a nagy öltönyös, de azért az armani, az mégiscsak armani, legalább volt célom, vagyis pénzem, mondjuk csak egy ideig. Na, de visszatérve a srácra, eleinte nem nagyon beszélt, úgy gondoltam, hogy ki kell nyílnia, de bárcsak ne gondoltam volna így. Kezdtek felszínre törni a furcsábbnál-furcsább tulajdonságai, volt, hogy megijesztett. Ja, a nevét el is felejtettem mondani, Géza, Áminger Géza volt a neve. Azt állította, hogy Ady Endre leszármazottja, de őszintén, én leszartam. Ennél fogva, hogy ezt bemesélte magának, vagy tényleg így volt, ő is írt verseket, hogy jókat-e, azt nem tudom, mert nem értek a költészethez. Na, de visszatérve a furcsa tulajdonságaihoz, szokásaihoz, kurvára rühelltem őket. Volt az, hogy, ha írt, verseket, akkor nem lehetett hozzászólni, és a zene mindig bömbölt. A szemetet nem vitte ki, mindig rendetlenséget hagyott maga után, most nehogy azt hidd, hogy én ilyen rendmániás vagyok, de ez már tényleg undorító volt. Meg volt úgy, hogy ő elment valahova, de az ő, kiemelem, az ő barátai ott maradtak nálam, és azt csináltak, éppen amihez volt pofájuk. Na, ez nagyon felbaszott. Így, az én lakásom, ahova beengedtem, kezdett átváltozni egy ilyen szállóféleséggé, volt egykét undorító alak, akiket hozott. De már nem tudtam neki azt mondani, hogy menjen a picsába, mert hozzám nőtt, vagyis hiányzott, ha nem volt ott. Volt, hogy néhány cselekedete hasonlított az enyémhez. Gondolkodtam, hogy elmegyek valamiféle dili dokihoz, hogy ez lehetséges-e, de aztán basztam rá, nem érdekelt annyira. Szóval így kezdődött minden, bárcsak elmentem volna ahhoz a dokihoz...

egy régi, még télről.

A színeknek nincs eszenciájuk

Sírtam, mikor megszülettem,
Sirok most, itt,
s reméljük, fogok is.
Miattad nem fogok, miattad nem!
Majd csak egy helyen,
a temetéseden,
ott sírodra egy kék rózsát rakok,
ami csak akkor nyílik, mikor feljönnek a csillagok.
De kihunynak majdan azok is,
Belőlem akkor fog távozni a szín!
Akkor leszek a legboldogabb,
mert ülhetek a fehérfényű-fák árnyéka alatt.

Egy szót sem szólt. Még egy fél hangot sem köpött ki. Pedig, ott ült mellettem, ott a padon, a Tóval szemben. Csak nézte a kacsákat. Semmi mást nem csinált, csak nézte azokat.

-Te, figyelj már, mi olyan jó abban, hogy csak nézed ezeket az átkozott madarakat, s közben még rám sem nézel? – kérdeztem fennhangon, s majdnem hogy elé ugrottam.

-Szerintem, olyan vagyok, mint Holden Claufield. – válaszolta halálnyugalommal, s beledobott egy követ a Tóba.

-Mi van? Te hülye vagy? –kiáltottam rá- Ki az a Holden Claufield? Hogyan jön ez kibaszott madarakhoz?

-Sehogy. – mormogta, s közben felvett egy marék kavicsot a földről.

-Ne mondd már. Tudom, hogy ezzel mondani akartál valamit. Nem szoktál felesleges beszélni. Na, jó, szoktál, de akkor, amikor részeg vagy, és most egy kortyot sem ittál. Szóval, szépen kérlek, meséld el nekem, hogy jön az a Holden, a Dolnaldhoz?

-Látom, lövésed sincs a Zabhegyezőről. – visszadobta a köveket a földre, s elém állt. – Na, figyelj, a Zabhegyező, az egy kultuszkönyv, amit az ’50-es években írtak, mégis annyira laza a szerkezete, mintha nem is abban a korban lenne. Egy velünk egy korú fiúról, Holden Claufiledről szól. Olvasd el, többet nem mondok, mert akkor elmondanám az egésznek az apropóját. – rám vigyorgott, majd visszaült a helyére.

-Oké, el fogom. De mit akarsz ebből kihozni? – nem értettem, hogy mi akar lenni ennek az olvasásnak a köze a kacsákhoz, vagyis értettem, hogy a könyvben van, de, hogy miért illik rá, azt nem.

-Semmi fontosat. Na, de menjünk, lassan kész a vacsora otthon. – felállt, s majdnem ott hagyott egyedül a padoknál.