Egy szót sem szólt. Még egy fél hangot sem köpött ki. Pedig, ott ült mellettem, ott a padon, a Tóval szemben. Csak nézte a kacsákat. Semmi mást nem csinált, csak nézte azokat.
-Te, figyelj már, mi olyan jó abban, hogy csak nézed ezeket az átkozott madarakat, s közben még rám sem nézel? – kérdeztem fennhangon, s majdnem hogy elé ugrottam.
-Szerintem, olyan vagyok, mint Holden Claufield. – válaszolta halálnyugalommal, s beledobott egy követ a Tóba.
-Mi van? Te hülye vagy? –kiáltottam rá- Ki az a Holden Claufield? Hogyan jön ez kibaszott madarakhoz?
-Sehogy. – mormogta, s közben felvett egy marék kavicsot a földről.
-Ne mondd már. Tudom, hogy ezzel mondani akartál valamit. Nem szoktál felesleges beszélni. Na, jó, szoktál, de akkor, amikor részeg vagy, és most egy kortyot sem ittál. Szóval, szépen kérlek, meséld el nekem, hogy jön az a Holden, a Dolnaldhoz?
-Látom, lövésed sincs a Zabhegyezőről. – visszadobta a köveket a földre, s elém állt. – Na, figyelj, a Zabhegyező, az egy kultuszkönyv, amit az ’50-es években írtak, mégis annyira laza a szerkezete, mintha nem is abban a korban lenne. Egy velünk egy korú fiúról, Holden Claufiledről szól. Olvasd el, többet nem mondok, mert akkor elmondanám az egésznek az apropóját. – rám vigyorgott, majd visszaült a helyére.
-Oké, el fogom. De mit akarsz ebből kihozni? – nem értettem, hogy mi akar lenni ennek az olvasásnak a köze a kacsákhoz, vagyis értettem, hogy a könyvben van, de, hogy miért illik rá, azt nem.
-Semmi fontosat. Na, de menjünk, lassan kész a vacsora otthon. – felállt, s majdnem ott hagyott egyedül a padoknál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése