Gondolom, először azt szeretnéd tudni, hogy mi a nevem, hol lakom, mit szeretek csinálni, milyen cipőket hordok szívesen, sportolok-e valamit, figyelek-e a koleszterin szintemre, vagy ehhez hasonló dolgokat. De őszintén leszarom az effajta témákat, mert engem sem érdekelne, hogy te miket csinálsz, vagy hasonló. A nevem, Ostermayer Márton, most vagyok tizenkilenc éves, egyetemre járok. Anyám szociálismunkás, nem keres a legtöbbet, de hát dolgozni kell. Apám meghalt, amikor hét éves voltam, akkoriban eléggé el voltam kenődve, amit nem is csodálok, még most is van úgy, hogy rémálmaim vannak vele kapcsolatban. Így van egy nevelőapám, aki ügyvéd, az egyik legjobb, azt mondják róla. Na, ő aztán kapja a dohányt rendesen. Van két testvérem, Csongor és Tünde. Beszarás, hogy anyámék ilyen neveket adtak nekik, eléggé szopás lehet nekik, persze a mese miatt, de őszintén én leszarom. Csongor színész, valami társulatban játszik, elvileg most fognak feltörni, mint a büdös víz, de hiszem, ha látom alapon, nem nagyon dicsekszem vele. Tünde orvosnak tanul, magyarán stréber volt a gimiben, mondjuk mégis csak emberéletekkel fog játszani, ezért eléggé sokat kell neki tudnia. És, hogy én mi szeretnék lenni? Hát most már végképpen fingom sincs, ez az év után meg főleg. Elvileg újságíró szerettem volna lenni, de rájöttem, hogy az szar. Annyira túltelített a szakma, hogy egy újoncnak nehéz bármit is csinálni. Amúgy most már elmondom neked, hogy szeretek focizni, meg beülni, kávézni mindenféle puccos helyre, tudod, ahova a gazdag faszik hordják a kis kurváikat, hogy szívjanak magukba valamiféle kultúrát. Persze van csomó dolog még, amit szeretek, de amint elmesélem neked a múlt évet, úgyis rá fogsz jönni, hogy mi az, amit szeretek, és mi az, amit úgy utálok, mint a szart, mákkal.
Azzal a nappal kezdem, amikor költöztem fel Pestre, az új iskola miatt, mert ugye leérettségiztem, és mentem egyetemre. Mivel nevelőfater ügyvéd, így a kolesz ki volt lőve, ezért albérletbe mentem, egyedül, ha azt mondta, hogy fizeti, akkor fizesse. Ocsmány környéken volt az albi, így egyedül meg még szarabb volt. Nem vagyok rasszista, de ez a környék tele volt cigányokkal, és nem azokkal, akiknek van érettségijük, szóval eleinte mindennap, amíg kiértem a metróig kérték tőlem a pénzt, cigit, vagy csak éppen az időt kérdezték. De, egy idő után beletanul az ember, hogy mit kell nekik mondani, vagy mit sem. Az én meglátásom szerint, vagy le kell alacsonyodni a szintjükre, és úgy beszélni, mint ők, vagy mint egy neonáci, úgy viselkedni, szerintem csak ez a két út van, de mindegy. Na, szóval, így tengettem-lengettem a napjaimat, olykor bebasztam, mint a csacsi, máskor csak feküdtem az ágyban, és cigiztem. Ja, cigizem, azt elfelejtettem mondani. Nem sokat, de a hozzáértők azt mondják, hogy a rákhoz éppen elegendő mennyiséget.
Egy idő után, körülbelül egy hónap múlva kezdett unalmassá válni, hogy a viszonylag nagy lakásom tök üres. Ezért elterveztem, hogy keresek valami lakótársat, aztán a pénz, amit ad, azt zsebre vágom, így lesz valami plusz betevőféle. Nem is kellett sokan keresgélnem, találtam egy srácot, hogy hol, azt már ne kérdezd, talán az iskolában. Ilyen átlagos volt, övé lett a kisebbek szoba, mégiscsak én voltam a házigazda. Az első két hónap árát előre elkértem tőle, azért mégis, kellett valamiből élnem, vagy spórolnom. Igen, spórolni, akartam venni mindig is egy armani exchange öltönyt, de, hogy miért, azt én sem tudtam soha. Nem voltam az a nagy öltönyös, de azért az armani, az mégiscsak armani, legalább volt célom, vagyis pénzem, mondjuk csak egy ideig. Na, de visszatérve a srácra, eleinte nem nagyon beszélt, úgy gondoltam, hogy ki kell nyílnia, de bárcsak ne gondoltam volna így. Kezdtek felszínre törni a furcsábbnál-furcsább tulajdonságai, volt, hogy megijesztett. Ja, a nevét el is felejtettem mondani, Géza, Áminger Géza volt a neve. Azt állította, hogy Ady Endre leszármazottja, de őszintén, én leszartam. Ennél fogva, hogy ezt bemesélte magának, vagy tényleg így volt, ő is írt verseket, hogy jókat-e, azt nem tudom, mert nem értek a költészethez. Na, de visszatérve a furcsa tulajdonságaihoz, szokásaihoz, kurvára rühelltem őket. Volt az, hogy, ha írt, verseket, akkor nem lehetett hozzászólni, és a zene mindig bömbölt. A szemetet nem vitte ki, mindig rendetlenséget hagyott maga után, most nehogy azt hidd, hogy én ilyen rendmániás vagyok, de ez már tényleg undorító volt. Meg volt úgy, hogy ő elment valahova, de az ő, kiemelem, az ő barátai ott maradtak nálam, és azt csináltak, éppen amihez volt pofájuk. Na, ez nagyon felbaszott. Így, az én lakásom, ahova beengedtem, kezdett átváltozni egy ilyen szállóféleséggé, volt egykét undorító alak, akiket hozott. De már nem tudtam neki azt mondani, hogy menjen a picsába, mert hozzám nőtt, vagyis hiányzott, ha nem volt ott. Volt, hogy néhány cselekedete hasonlított az enyémhez. Gondolkodtam, hogy elmegyek valamiféle dili dokihoz, hogy ez lehetséges-e, de aztán basztam rá, nem érdekelt annyira. Szóval így kezdődött minden, bárcsak elmentem volna ahhoz a dokihoz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése