paradoxalterego

Koszos, büdös, rossz-kinézetű emberek. Igen, ez akár lehetne egy pályaudvar. Az is. Ez a Keleti-pályaudvar rövid jellemzése. Mondjuk a galambokat, a sakkozókat és a jól megpakolt turistákat kihagytam, velük együtt, a cigit és pénzkéregetőket, vasúti dolgozókat, meg ilyesmiket.

Ahogyan verekedtem át magam az embereken, hogy eljussak a kilencedik vágányra, megálltam egy ilyen büfészerű dolognál. Tudod, ahol kapsz pizza szeletet, kólát és még képeslapot is, hogy véletlenül se maradjon nálad pénz, amikor felszállsz a vonatra.

Odaléptem a pult elé, ahol nem láttam senkit sem bent, így vártam. Hirtelen, majd nem hogy elém ugrott az eladó.

- Segíthetek? – kérdezte, vigyorogva. A szemöldökét felhúzta, szemeivel kissé hunyorított. A homloka csillogott, ami lehet zsíros volt, vagy csak a meleg csapódott ki rá. Erőltette a mosolyt, gondolom fáradt volt. A hangja viszont olyan dallamos volt, mint a madárcsicsergés egy nyári reggelen, ami speciel engem kikészít, de te lehet, hogy szereted.

- Igen. Egy ásványvizet szeretnék, meg azt a sonkás szendvicset. – mondtam, s közben kikészítettem a pénztárcám a táskámból. Mert, ha tudni akarod, sok a zsebtolvaj, a múltkor is megfújták a hátsó zsebemből a pénzt, ezért inkább a táskámban tartom, vagy az első zsebemben.

- Hétszáznyolcvan forint lesz. Vagy szeretnél még valamit?

Nem is nagyon hagyott gondolkodási időt a kérdése után, ütötte be a pénztárgépbe a dolgok árát. Mondjuk, már gratulálni akartam neki, hogy ez művészet, amit csinál. Tudod miért? Mert akkora műkörmei voltak, hogy ahhoz már fegyvertartási engedély kellene.

Miután letépte a blokkot, odaadta. Már a pénzt is előkészítettem a produkció alatt. Szóval, egyik kezemben egy ezres, míg a másikban a pénztárca volt. Nagy zavaromban odanyújtottam a pénztárcám neki. Ebben a pillanatban tekintetünk találkozott. A szemei akkorák voltak a nagy csodálkozásában, mint egy nagy üveggolyó. A szája tátva maradt. Szemöldökét felhúzta. Igaz ezek csak egy szempillantásig tartottak, aztán szó szerint pofán röhögött.

Rögtön vörösödni kezdtem, szemeim a földre sütöttem, a számat kezdtem harapdálni, amit mosollyal próbáltam megtörni.

Odaadtam az ezrest. Úgy nyúlt érte, mint a cigarettáért, ezért azt vontam le abból, hogy dohányzik.

- Nyolcszázból, légy szíves. – mormogtam, amíg a zongorájával, elnézést a pénztárgépével babrált.

- Köszönöm! – mondta. A száját felfelé kanyarította, arcizmai a szája körül megfeszültek, szemeivel kicsit hunyorított.

Odaadta a visszajárót, s én elmentem.