paradoxalterego

Egy fontos döntésem története

Gandhi mondta egyszer, hogy akármit csinálsz, életedben, lényegtelenné válik, de nagyon fontos, hogy megtedd.

De mit ért a spirituális vezető ez alatt? Csak, sejteni tudom, de véleményem szerint, azt, hogy mindig kell döntenünk, nem szabad tétováznunk, meg kell ragadnunk a pillanatot. Én sokszor elszalasztottam, sokszor döntöttem helytelenül, sokszor csak vártam, hogy a döntés találjon meg engem.
Így történt ez, még 2008. szeptember 5-én éjjel. Ha tudni akarjátok, életem legrosszabb napjának szoktam emlegetni. És hogy miért gondolom így?

Láttatok már rákos beteget, aki a végső stádiumban van? Az emberi méltósága már-már eltűnt, s csak a halált várja, kommunikálni már nem nagyon lehet vele a sok morfium miatt, amit kap. Borzasztóan rossz.

A nagypapámat hazaengedték a kórházból néhány nappal az a pénteki nap előtt, aki rákos volt, a végső stádiumban. Én nem tudtam még akkor, hogy abban van. Így nem is nagyon próbáltam vele beszélni. Hogy miért? Nem tudom, nem is fogom soha tudni, talán azért, mert féltem, és reméltem, hogy egyszer még felépül. Mert, tudjátok, egész életemben felnéztem rá, és néhány hónap alatt a rák úgy legyengítette, hogy nem ismertem rá, árnya volt önmagának.

Akkor, azon a pénteki éjjel ő rosszul lett, s mentőt kellett hívni, aki rögtön visszavitte a kórházba. Nem tudtam aludni az emeleten, szóval sok mindent hallottam. De nem mentem le, nem mentem le hozzá, hogy még talán utoljára lássam, az én szeretett nagypapám. Féltem, talán attól, amit láthatnék ott lent, féltem, talán önmagamtól. De nem mentem le, ami a mai napig a gyávaságomat juttatja eszembe.
Másnap reggel féltízkor elhunyt. Én iskolában voltam, s ott tudtam meg. Nem a szüleimtől, nem a Mamától, hanem az egyik barátom emailjéből. Nem tudom elmondani Nektek, hogy akkor, mit éreztem, de az ilyet nem is lehet. Hogy, akkor, miért nem mentem le, arra még mindig a választ keresem, és fogom is. De egyet megtanultam. Mosolyogj mindig a szeretteidre, ki tudja, melyik lesz az utolsó. Egyrészről köszönetet mondhatok a sorsnak, mert így csak az én óriási, erős nagypapámra emlékezhetek. Talán, így kellett lennie.

Gandhi mondta egyszer, hogy akármit csinálsz, életedben, lényegtelenné válik, de nagyon fontos, hogy megtedd. – És tudjátok miért? Mert senki sem fogja helyettetek.