Tervezzük újra, kérlek.

Papám szive leállt és kórházba szállitották. Nem renditett meg annyira, mint „kellene” ilyenkor. Pedig szerettem, az elmúlt 3 évben nem találkoztam vele. Talán ez is változtathatta az érzelmeim. Miért nem voltam nála az elmúlt három évben? Mert, egy nagy családi veszekedésben minden nézetem megváltozott. Igen, megváltozott. Amit azokról az emberekről mondtak, akik engem a legjobban szeretnek. Én azóta nem voltam ott, ellenben tesómmal. Ő cselekedett úgy, ahogyan kell ilyenkor egy unokának. Azt hogy kórházban van, vasárnap tudtam meg, nagyon másnapos voltam és azt is rögtön megtudtam hogy már jól van. Ez megkönnyebbülést okozott, nem tudom miért, hisz három éve nem láttam. De azért a jó emlékek megmaradnak. Testvéremmel elterveztük, bemegyünk és meglátogatjuk. Olvasva a blog bejegyzését ő nyitotta fel a szemem. Bocsánat, nem felnyitotta, meg nem is változtatta a nézetem. Ráébresztett arra, hogy már egy nagypapát elveszitettünk tavaly és már csak egy van. Emlékszem egy embernek mondtam el ezt a történetet, ő is azt mondta hogy próbáljam meg félretenni ami miatt nem látogattam sokáig, és menjek be hozzá. Igen, eldöntöttem meglátogatom. Mégis csak a nagyapám, emlékszem régen milyen sokat voltam náluk és mennyi történetet mesélt nekem, olyanokat amiket százszor is eltudtam hallgatni. Igen.
Ma végeztem tanulással, beszélgettem valakivel msnen, aztán neki álltam filmet nézni. Közben lementem chipsért, akkor hallottam hogy valaki nyomja a csengőt. Ajtót nyitottam. És édesanyám testvérének a felesége és annak a lánya volt. Azt mondták, mondjam meg édesanyámnak, ha hazaér, menjen el hozzájuk. Igy is tettem. Irtam anyának smst, hogy menjen oda.
Kopog valaki az ajtómon, anyum az. Kérdeztem mit mondtak a rokonok, éreztem hogy mit mondtak. De reméltem csak rosszfajta képzelgések. Papa nincs jobban, mint kiderült leukémiás, amire nem szedi a gyógyszerét. Nem tud már magáról semmit. Az orvosok azt mondták, nem biztos hogy megéri a holnapot. Remélem változik ez, és mint a filmekben rendbe jön.
Ismételten nem használtam ki az időt. Azt az időt amit még tudtam volna tölteni vele. Szánalmas vagyok. Olyan ember, aki csak a jelennek él, és nem törődök másokkal. A buta ember tanul saját hibáiból, én sajnos ember sem vagyok.
Megint egy seb esett a szivem tájékán. Vagyis még nem, talán a csoda vissza forditja a felém tartó pengét. De tudom sajnos, hogy egy csoda megtörténjen, egy csodának előtte végbe kell mennie.
Remélem holnap annyit irhatok csak, a csodálatos csoda.