paradoxalterego

Fecskefarok

(Kép vagyok, kép vagyok, nyugodt vagyok, csak
lógok, egésznap csak lógok. Van aki megnéz,
van aki nem, van akinek tetszem, van akinek
nem, egy embernek talán tetszem, annak biztos
aki csinált. De ha mindig csak lógok, akkor egyszer
esni fogok, nagyot, nagyon nagyot, és akkor én
csúf leszek és nem kellek senkinek, s végül
csak az ördög vesz meg, lehet hogy ez lesz.)

A parkba lépve, s rád nézve, éreztem, harc lesz ez.
Tudtam, két elme harca lesz, amit mégis a szív vív.
Leültem melléd, s néztelek, csodálni kezdtem azt,
mit más szavakkal nem illet, de én gyenge voltam.
Válaszoltál, kacarásztunk, kedvünk jobbnak látszott.
De én szorongtam, szívem vert, úgy mozgott az,
mint egy kolibri. Tied talán nem is vert, nem tudom,
hogy neked mit jelentett azaz este a parkban, a
lágyszellővel ölelt nyári, csillagos boltú ég alatt.

Egyszer megtudom, talán késő lesz már, vagy túl
korai, nem tudhatom. De azt tudom, hogy illatod
varázsa a méz izét viszi számba. Lábaid mozgása,
ha szemlélem, melankolikussá tesznek előttem
mindent. Ha beszélni nem is tudnál, hát nem
bánnám, a szemeid mesélnek, s vigyorognak
rám, amikor már a világról lemondanék, éltetnek.
Gyér szavak ezek mind, melyeket idevések. Nem
lehet egy isteni csodát mesélni, azt csak hinni kell.

(Leestem a falról, mégsem lettem csúf, szép lettem,
kibújtam a keretből, mely csak szabályozott, milyen
furcsa, ami jónak tűnt, az volt a rossz,vagy csak most
látom annak. Nem baj, de jó most így keret nélkül
szabadon vándorolni, ahol nem szól bele senki.)