paradoxalterego

ezt, igen

Papírhajó

Sikló gondolatmenet uralkodott fölöttem,
tudom, képzelt valóság volt rajtam; fáj.
Szavak, mondatok, mérvadó gondolatok,
mind lehetetlen, súlyos lelkiállapotot
kifejező szánalmas, kicsinyes dührohamok.
Azt tettem, amitől féltem, s tán szerettem.
Reménykedtem talán abban, hogy szavam
az egekig hatolva megtör Téged, látomásom
alapja illúziótlan, végzet tán, mi akkor volt.
Tested, s lelked alapja csupán egyetlen itt,
hol a fák fényüket vesztve, merengve élnek.
Fájó emlékké vált minden, mitől féltem,
hogy bekövetkezik, de reménytelenség vált
társsá a bánattal karöltve, s ők csak nevetnek,
kinevetnek engem; pondró vagyok, s leszek is.
Volt boldogság, volt barátság, volt egy képzelt
világ dobozva zárva, amit durván, széttörtem.
Beforrt arcomon vérzősebem, heg lett ott.
Egy heg, ami emlékeztet arra, hogy fontos az
neked, ki tud benned csalódni, s talán aggódni,
amikor más már szóval nem illeti, s csak leköpi.
Elment a hajó, a kikötő üresen áll, s csak vár,
arra, hogy egyszer tornyának fénye visszahozza.