A lélek sebe
Fekete-rúzs számon, jéghidegen pihen,
keresztbetett lábaim fáznak, a széken,
kezeim remegnek, kihűlt már a tea is,
a pokróc a földre hull, s jajveszékel itt.
Lelkem egésze a szobában szaladgál,
de testem egy része fekáliában áll,
dámatáblán van a szívem, mindig veszít,
agyam a sakkot játszaná, ezért nyerít.
Eltörött a tükör, már lassan hét éve,
nem rakom össze, ez az utolsó hete,
nem nézek az ablaküvegre, mert félek,
lassan már csak a sötét-szobámban élek.
Azzá lettem Én, ki nem akartam lenni,
ütőerem fogát csak a késre feni,
ülök a padlón, mámorban úszva írom,
ez nem a Te hibád, én mégiscsak sírom.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése