paradoxalterego

Az én kreativitásom

Van ellenkező nemű legjobb barátotok? Tudjátok mi az, hogy ragaszkodás? Sírtatok már valaki miatt? Társítottatok már valamiféle színt, vagy állatot valakihez? Volt olyan, hogy nem viszonoztak valamit?

Nem? – Akkor nem is voltatok szerelmesek. Akkor nem is szerettetek valakit igazán, nem csalódtatok, nem láttatok valakiben valami földöntúlit. Nem voltatok szerelmesek valaki olyanba, aki nem viszonozta.

Én voltam. Mondhatni, csak egyszer, de nagyon sokáig. Úgy érzem mára ez véget ért, szerencsére, mert két év nagyon hosszú idő. Főleg, ha mindez viszonzatlan.

Számomra az volt, igaz nem rég jött össze egy sráccal, szóval, talán így könnyebb lesz nekem. Most akkor felmerül bennetek a kérdés, hogy vajon, akkor hogyan tudtam valakibe két évig szerelmes lenni. Őszintén? Nem tudom, talán azért, mert nem lehetett az enyém, talán azért, mert lelki társra találtam benne, még mondhatnám azt is, hogy, mert szép volt, de az, hogy ki szép, az relatív. Minden úgy kezdődött, mint például veletek, egyszerű beszélgetéssel, csakhogy a beszélgetés több lett, és a véletlen találkozók már szervezetté kezdtek válni. Ha láttam valami szépet, különöset, akkor megpróbáltam megtalálni Őt az adott dologban. Na, és itt kezdődött egy új fejezet az életemben. Elkezdtem leírni ezeket a dolgokat, és néhány embernek megmutattam, akik azt mondták, hogy ők, mint hozzá nem értők, úgy érzik, hogy van az íráshoz tehetségem. Próbálkoztam novellákkal, versekkel, kisebb-nagyobb sikerekkel. Egy ideig nem mutattam meg Neki. Hogy miért? Féltem attól, ha megtudja, mit érzek, akkor az akkori úgynevezett kapcsolat nem fog többé létezni. Tudom, szánalmas, nem kell ezért a szemetekkel ölni. Elkezdtem blogot vezetni, s oda töltöttem fel minden írásomat, vagy ahhoz hasonló betű kavalkádokat. Képzeljétek el eleinte olyan metaforákat használtam, hogy a NASA kódjai labdába nem rúghattak mellette. Egyszer csak megadtam neki, gondoltam úgysem jön rá semmire, de legbelül lehet mégis az ellenkezőjét akartam. Ő mégis megérezte, sejtette, hogy miről írok. Rákérdezett egyszer, hogy mégis mit írok le, amikor néhány rímtelen, olykor rímes sort feltöltök. Elmondtam neki. Tudtam, hogy mit fog mondani, de azért belül még reméltem. Hiába, itt jött az a tipikus lekoptató duma, úgyis tudjátok. De az írás már egybeforrt a létemmel, muszáj volt írnom, olykor naponta négy órát is. Eleinte nézegette, azt is mondogatta, hogy ezen-azon sírt, vagy, hogy zseniális, gondolom nem akart megbántani. Én csak írtam, hallgattam a komor zenéket, szívtam a füstöt, ittam. Egyszer egyik barátom mondta, hogy ő inkább lenne hajléktalan, mint költő, nem értettem sokáig, hogy miért mondta. De rájöttem. Tudjátok miért mondta? Nem? Nézzétek meg országunk nagy költőit, összesnek nyomorúság volt az élete. Gondolom azért, mert arról írnak legtöbbet, ami nem lehet az övék. Őrjítő. Ezt vettem én is észre magamon, csak Rá gondoltam, már volt úgy, csak Róla írtam.

Gondolom, itt már megfogalmazódik bennetek a kérdés, hogy mit is akarok ezzel mondani nektek, hogy jön ez a kreativitáshoz. Jogos a gondolat.

Mielőtt felköltöztem Pestre, az iskola végett. Próbáltam lezárni ezt az egész kapcsolatot, de mondhatni magamnak akartam lezárni, valami olyan tárggyal, amire ha Ő ránéz, rögtön én jutok eszébe. Nem is tudom, lehet vártam még mindig, hogy olyan lesz a vége, mint egy romantikus filmnek, a nyakamba ugrik, és elmondja, hogy nem tud nélkülem élni. Ezt nem tudom, látjátok. De azt igen, hogy kreatív, személyes ajándékot akartam, egy darabot belőlem Neki.

A versek, novellák, amikben ő szerepelt, közelített a százhoz. Azt gondoltam, hogy kiadom neki egy könyvben, persze csak magánkiadásban, és csak egy darabot csináltatok, hogy még különlegesebb legyen. Persze rendes nyomdában, keménykötésűt, jó minőségűt akartam. Meg is csináltattam. Drága volt, de ez nem egy darab volt belőlem, az a könyv én magam voltam. A cím, a kép a borítón mind metafora volt, az ajánlás, amit persze én írtam, mind utóbb kiderült az egész családja sírt rajta. A művek időrendi sorrendben jöttek egymás után, az utolsó verset lezáró versnek írtam, amelynek címe az volt, hogy a Függöny legördül, a darab véget ért, Ady Endre után. Hagytam üres lapot a könyv végében. Tudjátok miért? Gondoltam, ki tudja, mit hoz még a jövő.

Persze ez a fejezet nem happyenddel ért véget, de talán segített megmutatni azt, hogy miben vagyok jó, mondhatni.

És az, hogy kreatív voltam-e ezzel az ajándékkal, azt nem tudom, talán. Csak gondoljunk bele, mi lehet nagyobb alkotás, egy ruhát venni valamelyik üzletben, avagy leírva látni több hónap történetét?